1976-ot írtunk, mikor először találkoztam ezzel a fajjal. George Kroesen karanténjában ekkor több száz példány volt látható. Mikor a közelükbe mentünk, mind a röpde legtávolabbi sarkába menekült, és próbált elbújni a többiek mögé. Több mint 300 madár közül választottam ki kettőt. Egy hímet, és egy tojót. A madarak neme ránézésre is könnyen megállapítható volt. A hím feje jóval nagyobb, a szeme szinte teljesen fekete, míg a tojó feje és csőre jóval arányosabb, a szeme pedig pirosas-barna.
Hazahoztam őket egy akkor átlagosnak számító röpdébe. Odúnak egy fém szemeteskukát használtam, amire egy bebújó nyílás volt vágva, és a röpde egy felső pontjához erősítettem. A röpde favázas, a háló 25 x 50 mm-es lyukosztású, 1.4 mm vastag dróthuzalból készült. Mivel ezek a madarak még vadonfogottak voltak, szinte egyből bebújtak az odúba, hogy elrejtőzzenek. Három nappal később a madarakat új helyre kellett áthelyezni. Az egyik ülőrudat mindössze ennyi idő alatt szilánkokra aprították, és úgy megrongálták a dróthálót, hogy később ki is tudtak volna jönni onnan. Ekkor szembesültem az egyik legalapvetőbb kakadu-tulajdonsággal. Ezeknek a madaraknak olyan erős a csőre, hogy minden akadály nélkül lebontanak minden fából készült részt, sőt még egyes fém részeket is! Most viszont nem az összesről, hanem konkrétan a fehérbóbitás kakaduról esik szó.
Abban az időben nagyon népszerűek voltak a kakadufélék. Abban az időben ment a Baretta című sorozat a tévében. Egy rendőrről szólt, akinek a kedvencként tartott papagája tudott beszélni, a (filmben!) gin-t ivott, és telefonon beszélt. Egy triton kakadu (Cacatua galerita triton) játszotta a szerepet, aki hétről-hétre jelent meg újabb előadásokkal az USA-ban. Ez azt eredményezte, hogy a kakadukra óriási kereslet volt akkor, ezért nagy számban is importálták őket. Hirtelen sokan kezdték tenyészteni ezt, és más kakadu fajokat, noha korábban majdnem, hogy ismeretlenek, de nagyon ritkának számítottak.
7 évvel később, miután elhoztam a fehérbóbitás kakadu párt, megtört a jég. A madarak már nem menekültek be egyből az odúba, mikor embert láttak. Végre alkalmam nyílt egy kicsit megfigyelni őket. Mindaddig nem engedték, hogy rájöjjek, milyen gyönyörű is ez a faj. A hím folyamatosan mozgatta a bóbitáját, nyitogatta, széttárta a szárnyait, a csőrével kattogó hangot adott ki, míg a fejével időnként bólogatott. Ebben az évben raktak tojásokat először.
Észrevettem a földön, hogy az ürülék kevesebb, viszont alkalmanként nagyobb mennyiségű. Ez annak a következménye, hogy a tojó már rendszeresen bejár az odúba, ahova nem piszkít. Csak ritkán jön ki a fészekből, olyankor viszont így többet ürít. Mivel a tojó már elég sokat időzött a mesterséges odúban, úgy gondoltam, hogy benézek. Amint bementem a röpdébe, a tojó elhagyta a fészket, és a két madár a röpde két átellenes végébe húzódott. Az odúban 2 tojást találtam. Másnap mind a kettő tojást a röpde alján találtam összetörve. Egy újabb kakadu-tulajdonságot sikerült megtapasztalnom, a tojástörést. Ők egyértelműen nehezteltek rám, így adtak egy leckét.
Egy hónappal később viszont újra feltűntek a nagyobb pottyantások, majd a tojó egyre többet tartózkodott az odúban. Ez alkalommal vártam. Pontosan 28 nappal később hallottam a kikelt fiókát csipogni. Egy héttel később úgy döntöttem, benézek a fészekbe. Egy fióka volt kikelve. Teljesen csupasz, ritka sárga pehelytollakkal. A másik tojásban lévő fióka nem kelt ki. Ezt az egyet inkább kivettem, és kézzel neveltem tovább.
Ez a korai tapasztalat nagyban felkeltette az érdeklődésemet a kakaduk iránt, ami még a mai napig tart. A kakaduknak van egyfajta különleges varázsa. A fehérbóbitás kakadu Indonéziában honos, de megtalálható Halmahera, Bacan, Ternate, Tidore, Kasitura, és a Mandioli szigeteken, Észak-Malukuban, de tudok jelentésekről (Obi és Bisa), amik szerintem madárház-szökevények. Leginkább a sík terepek lakója, de előfordul első és másdolagos erdőkben is. Láttam már őket kókuszpálma ültetvényeken, mezőgazdasági területeken, és mangrove erdőkben. A faj veszélyeztetett státuszban van. A Halmahéra-szigeten járva azt tapasztaltam, hogy még mindig szép számmal vannak éppen, de a lakosság óriási veszélyt jelent rájuk, mert sok a fakitermelés, amivel az éppen fészkelő, és fészkelni akaró madarak helyét is elveszik. A lakosság szintén befogja a madarakat, és kereskednek velük, noha az indonéz törvény ezt tiltja. Minden faluban láttam fehérbóbitás kakadukat háziállatként tartva. Néhány madáron egyértelműen látszik, hogy nem rég fogták még be. A legtöbb madár egyszerűen ki van láncolva a lábánál fogva, egy fém ülőrúdhoz. Szintén láttam, hogy sokan kereskednek velük csónakokon szállítva, hogy továbbadják vélhetően a következő kikötőnél.
Az élőhelyük elvesztése és az illegális vadbefogás valóban fenyegető veszély a túlélésük szempontjából. Az 1970-es években leginkább a fakitermelés, míg a 90-es évektől már nem csak a fakitermelés, hanem a nagyszámú vadbefogás is jelentősen csökkentette az állományt. Sok madarat – bár közel sem annyit, mint az export fénykora alatt – továbbra is befognak, és többségüket Indonéziában értékesítik. Mint minden hosszú élettartamú madárnál, a populáció elég nagynak tűnik, és úgy tűnik, csak kis mértékben csökken a számuk, nem így van. A fiatal madarak száma kevés, ezért lemorzsolódnak. A populáció egyértelműen öregszik, az utánpótlás csökken. A szigeteken tett látogatásom során, csak egyetlen egy fiatal madarat láttam, a több száz kedvencként tartott fehérbóbitás kakaduk közül. Úgy gondolom, a legnagyobb veszélyt még mindig a fakitermelés jelenti.
Kedvencként tartva a fehérbóbitás rendelkezik legalább annyi jó tulajdonsággal, mint kellemetlennel. Impozáns, szívós, hosszú-életű, meglehetősen hajlandó, és olykor sokszor és jól költ, viszonylag már könnyen beszerezhető. De! A hímek agresszívak lehetnek, megölhetik a tojót, még akkor is, ha előzőleg éveken keresztül sikeresen költöttek és neveltek vele fiókákat. Sokat rágnak, néha változóan raknak tojást, hangosak, és zajosak tudnak lenni teliholdas éjszakákon.
Mint háziállat, fiatal korában nagyon ragaszkodó, „dögönyözhető”. Szinte könyörögnek a szeretetért, és boldogok, mikor szinte egész nap a tulajdonos közelében lehetnek. A családban élőket és a szomszédokat is az őrületbe kergethetik hangos, erős rikácsolásukkal. Ez különösen akkor jelentkezik, ha magára van hagyva, vagy unatkozik. Ez a vészkiáltás leginkább azért jelentkezik, hogy visszahívja a tulajdonost, aki magára hagyta. Ha ez megerősítést nyer a tulaj részéről, gyorsan rájönnek, hogy ez beválik. Így könnyű létrehozni az egyfolytában rikácsoló „szörnyet”. A kakaduk nagyon rá tudnak hangolódni az emberekre. (Hogy ezt bevésődsének illik-e nevezni, azon most ne agyaljunk. A lényeg, hogy képesek más kakaduk helyett az embereket tenni első helyre, még párválasztáskor is.)
Neveléskor, fiatal korban meg kell őket tanítani, hogy saját maguk foglalják le valamivel, és más kakadukkal is. Rájöttem, hogy a természetes játékok sokkal jobban lefoglalják őket, mint a „bolti” játékok, de természetesen mind a kettőt biztosítani kell. Ezekkel a játékokkal egy kicsit játszani kell a madarak előtt. Rá kell őket vezetni, hogy ezek biztonságosak, és fel kell kelteni a kíváncsiságukat, vagy olyan helyre kell tenni, ahol biztosan rátalálnak. Sokszor használok félbevágott kókuszdiót (a rostos felület mínusz a zsíros hús). Ezt beleteszem egy dobozba, és a ketrec alsó rácsára helyezem. Órákat töltenek el vele, míg a dobozból kiszedik, és szétszedik a kókuszt. A friss ágakat és levelek rágcsálását nagyon élvezik. A fenyőtobozokat, papírhengerbe rejtett tobozokat, dobozokba rejtett magokat, újságpapírba csomagolt tobozokat/ magokat, nem mérgező növényeket és virágokat nagyon szeretik megkeresni/ szétszedni. Itt csak a képzelet szab határt.
Úgy gondolom, az előre meghatározott napirend nem nagyon előnyös a kakaduknál. Ne ajánlom, hogy minden nap ugyanabban az időben játssz velük, mert olyan mintát hozol létre, amit nagyon nehéz lesz később megtörni. Továbbá, a napirendünk sokszor változik. Mikor a madár arra számít, hogy egy bizonyos időben kijöhet, és végül mégsem, – jó alkalom arra, hogy végül megint létrehozzuk a rikácsoló „szörnyet”. A nevelés célja, hogy egy független, alkalmazkodni tudó madarat neveljünk, aki maga is elszórakozik társával/ társaival, és a játékaival.
A kakaduk nagyon társaságkedvelő lények. Az egyedül tartott madár nem részesül a csapat által nyújtott és szükséges időtöltésekből. Nincs társas biztonságérzet, nincs állandó társ, játék és szocializáció más kakadukkal. Mikor a madár ivarérett lesz, jönnek a gondok. Nincs elérhető társ, vagy a kiválasztott egy ember. A madár ideje nagy részében egy sötét terület felkutatásán dolgozik, és próbálja megvédeni. A rikácsolás/ hívogatás egyre gyakoribb lesz, mivel a kiválasztottat próbálja hívni a fészekhez. A madár szándéka a költés, az ebből fakadó izgatottság azonban általában agresszív viselkedéshez vezet. Ivarérett, kedvencként tartott kakaduknál, akik ki vannak engedve a lakásba is, minden lehetséges költésre alkalmas helyet szüntessünk meg, torlaszoljunk el, elkerülve ennek következményeit. Ilyen lehet pl. a kanapé mögött lévő üres, sötét rész, egy kihúzott fiók, a ruhásszekrény egy polca, egy kartondoboz, szennyes tároló, stb.
Több fehérbóbitást fogadtam már be, mert mások nem bírtak velük. Mindet tudom kezelni. Egyszerűen nem adok lehetőség arra, hogy valamiben is a fészekrakás lehetőségét lássák. A kakadu társak, és a folyamatos elfoglaltság adott. Ha figyelmesek vagyunk, a legagresszívabb hímet is kordában lehet tartani.
Az agresszív viselkedés elsősorban a hím kakaduknál figyelhető meg, és tipikusan a tojóra irányul. sokszor bántják, csonkítják, vagy ölik meg társukat, akár sok év sikeres költése ellenére is. Ebből a szempontból a tenyésztésük problémás lehet, illetve különös odafigyelést kíván. Hosszú röpdét kell biztosítani nekik, hogy a tojó ki tudjon térni a hím elől, ha mégis úgy alakulna. A hímnek egy szárnyán egy kicsit vissza szoktuk nyírni az evezőtollakat, hogy ne legyen annyira ügyes a repülésben. Ezzel is növelve a tojó kitérési esélyeit. Külön-külön etető és itatókat ajánlunk fel a hímnek, és a tojónak is. Az odúra dupla bejáratot vágunk, hogy könnyen el tudja hagyni a tojó a fészket, ha fenyegetve érzi magát. A röpdében kialakítunk olyan helyeket, ahol a két madár nem látja egymást, ha úgy akarja. Ha az agresszív viselkedés visszaszorított/ elkerült, ez a faj nagyon eredményesen tenyészthető. Többször is költhet egy évben. Általában 2 tojást raknak költésenként. A kotlási idő 28 nap. A fiókákon sárga pehelytollakkal borítottak kikeléskor, és nagy ütemben nőnek, gyorsan kitollasodnak, nem úgy, mint a trópusi papagájok. Az odúban általában 8 hetet töltenek kikeléstől számítva. Ekkor elhagyják már kitollasodva a fészket, és körülbelül még 4 hét múlva válnak teljesen önállóvá. Ivarérettségüket már 3 éves korban elérhetik, de inkább 4-5 év a jellemző.
Változatosan kell őket etetni, és a zsíros magokat/ ételeket kerülni, mert hajlamos a májzsírosodásra.
Könnyen lehet őket mesterségesen nevelni, azonban van néhány dolog, amire oda kell figyelni. Mindig több fős kakadu-csoportban neveljük őket, hogy ne az embereket preferálják jobban saját fajtársaiknál. Biztosítsunk számukra játékokat, és ne túl sokat vegyük kézbe őket. Tanulják meg, hogy hogyan foglalhatják le saját magukat, és játszhatnak fajtársaikkal.
A kakaduk nagyon szeretnek embere közelében lenni, de egyes embereknél allergiás reakciót válthat ki az általuk termelt tollpor. Csak azoknak a személyeknek ajánlom, akik őszinték magukhoz, megértik ezen faj igényeit, és látják saját határaik.
