Érdekes! Miért ölik meg a kakadu hímek a tojókat?

2017-12-18T18:56:18+00:00

A madarászatban eltöltött több mint 40 év alatt több fajt tartottam, és sikerrel tenyésztettem is, amik mára már szinte kihaltak a hobbi tenyészetekből. A kakadufélék mindig is foglalkoztattak, mert viselkedésük elég rejtélyes. Intelligensek, szívósak, és összetettek. Újra és újra próbáltam választ keresni a kérdésre: Miért agresszívek egyes hímek – sok esetben – a tojókkal? Az okok és a válaszok évről évre változnak.

A hím kakaduk, többek között azok is, akik párba álltak egy tojóval, és éveken át gond nélkül költöttek, és neveltek fel fiókákat, nagy fájdalmat tudnak okozni gondozóiknak, mikor a reggeli etetésnél észreveszik, hogy a tojó súlyosan megsérült, megcsonkította a hím, vagy esetleg meg is ölte. A sérülések többnyire az alsó és felső csőrkávát érik, néhány esetben a fejet, a szárnyakat, és a test néhány pontját. A sérülés lehet néhány felszakított vérző seb, és olyan súlyos is, hogy pl. a szárnyat vagy a lábat amputálni kell, vagy sok esetben csőrprotézisre lesz szükség. Több hímet is láttam, aki nem csak megölte párját, de utána lerágta a lábát, vagy a szárnyát.

Évtizedekkel ezelőtt azt hitték, a hímek azért támadnak, mert a tojó „nem volt partner” a tenyésztésben. A hím párosodni akart, de a tojó kitért előle, visszautasította. Úgy gondolták ez idegesítette a hímet, míg végül támadott. Aztán ott vannak az eltérő esetek, mikor pl. a tojót a tojásokon ülve találták holtan, de a fókusz továbbra is azon volt, hogy a tojó visszautasító a hímmel szemben.

Soha nem voltam meggyőződve arról, hogy kizárólag ez lenne az ok. Beszéltem több állatorvossal, akik nem találtak kapcsolatot az agresszió és a költési időszak között. A boncolást követően – 3 állatorvos eredménye – 49%-ban megfigyelhető volt a tojó tüszőérése.

Néhány évvel ezelőtt még meg voltam győződve arról, hogy ez a fajta agresszió csak fogságban fordul elő. Úgy gondoltam ez annak az eredménye, hogy 2 madarat összezárunk, ahonnan az egyik menekülni akarna, de nem tud, és ez lesz a vége. Ezt a gondolatot mára elvetettem. Ez a fajta agresszió a természetben is előfordul. Találni olyan fészkeket a vadonban, ahol a tojók csőre ugyanúgy van elnyomorítva, hogy a hím teszi a tojóval fogságban (Peter Chapman számolt be erről, 2003). Indonéziában is volt erre példa, mikor egy kutató egy kakadu fészek belsejét akarta megmérni. A fészekben egy halott, megcsonkított tojót talált.  A csőre a már „jól megszokott” módon volt összetörve. Szintén Indonéziában láttam egy tojót, aki már eléggé a halál közelében volt – a felső csőrkávája volt összetörve. Ez a két különálló eset egyértelmű bizonyíték lehetne, hacsak nem egy ragadozó támadta meg őket – amit nem tudunk.

Mikor megkérdeztem Don Wells-t, aki egy kiváló madarász, sok tapasztalattal, – és akit nagyon tisztelek – hogy találkozott-e már ilyen agresszióval, igennel felelt. Ő már látott tojókat gyógyulófélben lévő sebekkel a csőrükön, és az orrlyukaiknál. Hasonló megállapításaik voltak a helyi vadbefogóknak a Salamon-szigeteken, Új-Guineában, és Indonézia több szigetén.

Ez a fajta agresszió többnyire a fehér kakadukra jellemző, de beszámoltak már fekete kakadukról, és a rózsás kakadukról is. A fehérek közül a Molukken, a Salamon-szigetekei, a Vörösfarkú, a Csupaszszemű, Ormányos, Goffini, Inka, és a Sárgabóbitás kakadu (Cacatua sulphuera és a Cacatua galerita is) esetében fordul elő a leggyakrabban. Véleményem szerint a társ-agresszió miatt is váltak nagyon ritkává a vörösfarkú és a Salamon-szigeteki kakaduk oly ritkává a tenyészetekben.

A fentiek alapján tudjuk, hogy a társ-agresszió cáfolhatatlanul előfordul a természetben, és nem feltétlenül kapcsolódik össze a tenyésztéssel, és egyszerűen rá kell jönnünk az okára, az eredményes továbbtenyésztés, és a fajok megóvása érdekében, amelyek száma a természetben egyre csak csökken. Beszéljünk most az okokról, és a megoldásokról. Először is a lehetséges ok-okozati tényezők: betegség, klinikai; vagy szubklinikai, a fogság elviselése/ megélése túl kicsi helyen, imprinting/ korai szocializáció, izgatottság más madarak miatt (más madarak, esetleg azonos fajból), hormonális változások, nem megfelelő táplálék, nem megfelelő odú, a két madár nem jön ki egymással, tenyésztési aszinkron.

Az első védelmi vonal szerintem az, hogy van egy összeillő párunk. Összeállítani két madarat, akik nem jönnek ki egymással, valószínű növeli a társ-agresszió kockázatát. Ha hagyjuk, hogy a madarak saját maguk válasszák ki társukat, és lehetőleg azonos korúak legyenek, szerintem csökkenti a kockázatot. Ha egy idősebb hímet egy fiatalabb tojóval teszünk egybe, akkor pl. a Suprelorin implantátum segíthet elkerülni az agressziót, mert ez csökkenti a hím libidóját, míg a tojó tenyészéretté válik / vagy ciklusba kerül. A második legjobb megoldás, ha két fiatal madarat teszünk össze, akik várhatóan „összenőnek” mikorra tenyészéretté válnak.

A madarászok leginkább az evezőtollak egyik szárnyon való megnyírásával próbálták kiküszöbölni a lehetséges támadásokat.  Ez lelassította a hímet. Ha a nyírás jól sikerült, a hosszú röpdében a tojó ki tudott térni a támadó hím elől. A 3,6 méteres röpde lenne a minimális méret ehhez, de hosszabb táv a kitérésre eredményesebb. Néhány esetben előfordul, hogy a hím addig üldözi a tojót, míg el nem fárad, majd megsebesíti, vagy megöli. Megfigyeltem egyes hímeknél, hogy ilyenkor nem is esznek, hanem átváltanak egyfajta gyilkos üzemmódba, amit nem könnyű leírni. Minél nagyobb a röpde, és minél nehezebb elkapnia a hímnek a tojót, annál nagyobb az esélye, hogy nem lesz probléma.

Egy nagyobb méretű röpdében kialakítható egy „megkerülős repülő út”, ami megneheztí a hím dolgát a követésben. Egy odú két bejárattal megakadályozza, hogy a tojót beszorítsa a hím az odúba, ahol könnyű célponttá válik. Kettő létra kell az 1-1 kijárathoz, hogy a tojó egyszerűen kimehessen. A röpdének feltétlen tartalmaznia kell akadályokat a hím számára. A felfüggesztett hinták, ülőrudak kikerülése, vagy célbavétele a megnyírt szárnyú hím dolgát megnehezítik. Ugyanígy lehet a röpde oldalára is játékokat tenni. Az is segíthet – ha a röpde oldala rács -, a közepére lemez darabokat tenni a rácsra. Mivel a hím kisebb távolságot bír repülni a szárnya miatt, ilyenkor meg kell állnia, és fogást keresni a rácson, vagy a tetőn. Azért érdemes középre tenni, mert a kakaduk a nyílt terepeket kedvelik. Nem érzik magukat jól zárt röpdékben. Egy láncon lelógatott, biztonságosan rögzített nagyobb fadarab is jó akadály lehet, vagy egy paraván-szerű megoldás a röpde közepére. Ez különösképpen a kisebb, könnyebb fajoknál hasznos, akik még elég nagyot tudnak siklani, vágott tollakkal is.

Egyes hímek különösen alattomosak és ravaszak. Láttam olyan hímeket, akik egyetlen éjszaka alatt 180 fokot váltottak a viselkedésükön. Egy különösen agresszív madárból, egy látszólag gondoskodó madár lett. Optimista voltam, mikor először láttam ezt a viselkedést. A hímet többször láttam a tojó közelében, és etetni is őt. Majd lassan a terve napvilágra került. Lassan, napok alatt eltávolított a tojó evezőtollait, hogy lelassítsa. Ez a folyamat több napot vett igénybe, egyfolytában néztem. A hím kakaduból végül előjött az ördög, és megölte volna a tojót, ha nem vagyok a közelben, hogy megzavarjam. A tojót mégis érte sérülés. Megsérült a csőre, és a szárnya is. Szerencsére meggyógyult. Később ezt a viselkedést több hímnél is megfigyeltem, szóval nem egyedi esetről volt szó. Egy másik esetben, ahol a hímek felső csőrkávájára egy kis védőt tettünk, hogy ne okozzanak sérülést, egyik hím a tojó után repült, lefogta a lábaival, és a fejét ütötte a tojónak. Szúrni nem tudta a csőrével, de így is sérüléseket okozott.

A fenti események bizonyítják, mennyire intelligensek, és találékonyak a kakaduk. Nyugtató hatással lehet rájuk, ha a költési időszak után kakadu-csoportokba zárjuk őket. Úgy tapasztaltam, a legjobb, ha nemek szerint csoportosítjuk őket, mert máskülönben a hímek tudnak, és fognak is harcolni egymással. Igazából minden a madarak egyéniségén múlik. Van néhány molukken kakadum közös csoportban közép sárgabóbitás-kakadukkal, és más csoportok, ahol többnyire mindig egyetlen hím robbantja a harcokat. Hogy hogyan kell őket csoportba tenni, azt a viselkedésük, korábbi viselkedésük fogja eldönteni. Mivel a költési szezon télen és tavasszal van (Floridában), a madarak nyáron kerülnek csoportokba a pár szerint rendezett tenyésztésből. Gyakran adok a csak tojókat tartalmazó csoporthoz 1 hímet (egyszerre csak egyet), köztük valamelyik előző párját is. Ez lehetővé teszi számukra a szabad választást. A hímek 37%-ban úgy döntenek, új tojóval próbálnak szerencsét, és nem az előző partnerüket választják. Egy ausztráliai kutatás is alátámasztja, a (nem csak) kakaduk nagy számban keresnek új partnert.

A problémák megoldása érdekében volt egy nagyon vitatott módszer, amit végül visszavontak. Ez lényegében egy csőr műtét, ahol a hímek alsó csőrkáváját kettéosztják. Táplálkozni kényelmesen tudnak vele, de nem tudnak vele akkora erőt kifejteni, hogy bántsák vele a tojót. Dr. Scott McDonald végül törölte a felvetést.

A fent összefoglaltam az okokat és a módszereket, amelyekkel a madarászok próbálták visszaszorítani a társ-agressziót, viszont senki nem a problémát kereste, MIÉRT bántják a hímek a párjukat? Van olyan viselkedés, amit még nem sikerült megértenünk velük kapcsolatban? Azt hiszem, igen. Az én elméletem nem kőbe vésett, és idővel valószínűleg módosul.

Több mint 40 éve tenyésztek papagájokat. Tenyésztettem közel az összes kakadufajt, és alfajaikat. Sok időt töltöttem sok madarász meglátogatásával világszerte, és figyeltem meg a papagájokat természetes élőhelyeiken. A sok egyéni megfigyelés és beszámoló megmaradt az emlékezetemben, és saját megfigyeléseimmel a természetes élőhelyükön, alkottam egy elméletet.

Thaiföldön volt egyszer egy nagyon aktív madárkereskedő, a neve Daeng. Volt egy közös madárháza, teli Indonéz kakaduval, csoportban. A madarak nagyon jól költöttek. Ezt teljesen elfelejtettem, amíg Don Wells meg nem említette egy előadáson 2013-ban Ausztráliában, az AVES-en. Azonnal, mint egy villámcsapás eszembe jutott Daeng madárháza. Több hímet is láttam ott, miközben a szárnyaikat kitárták, a bóbitájukat felállították, és ordítottak. Megkérdeztem Daeng-et, hogy tapasztalt-e sérülést, agressziót. Nemlegesen rázta a fejét. Aztán volt egy alkalmazott, aki minden fészket megmutatott szépen sorjában. Tojások, és fiókák. A kakaduk sikeresen költenek kolóniában – egy szituációban, amiben mindenki arra gondolt, hogy totális kudarc. Kérdeztem, volt-e olyan probléma, hogy a tojásokat/ egymás tojásait összetörték? Szintúgy nemlegesen rázta a fejét.

William Peratino éveken át tenyésztett Molukken kakadukat. Először még az 1980-as években találkoztam vele. Nemrég megkérdeztem a tenyésztési módszeréről. Egy nagy csoportban tartja őket, és ha látja, hogy egy pár összeállt, egy külön röpdébe teszi őket. A hímek láthatóan fenyegetik egymást a hálón keresztül. Egy másik barátom, aki nem szeretné, hogy leírjam a nevét, Inka-kakadukat tart egy közös csoportban. 11 tojót, és 7 hímet. Az utódok többsége 2 eredeti pártól származik. A kakaduk kerámia edényekben költenek, amit két növekedő növény közé helyez. A hímek nagyon zajosak költési időben. A hímek üldözik, és „gúnyolódnak” egymáson. A harcok úgy tűnnek komolyak, bár ritkábban van sérülés. A tojók kiesnek az inkubációs folyamatból, a hímek pedig a harcra fecsérlik az idejüket és energiáikat. Minden évben kelnek és nőnek fel kicsit a csapatban, de még soha nem érte őket sérülés, bár egyes szakirodalmak beszámolnak arról, hogy kirepülés után megtámadták a kicsiket.

A vadonban való megfigyelések is arra utalnak, hogy úgy viselkednek a kakaduk, ahogyan a barátom Inka-kakadui, és Daeng madarai. A hímek viaskodnak egymással, gyakran egy központi fán, míg a tojók végzik nagy részben a tojások melegítését. Megfigyeltem, hogy több faj hímjei egy közös fán tartózkodnak, több Indonéz szigeten. A hímek felcsapják bóbitájukat, csapkodnak a szárnyukkal, ordítoznak egymással, elszállnak egy rövid távolságra, majd vissza, majd ugyanezt csinálják egy másik hímmel.

Több alkalommal figyeltem, de távcsővel nem láttam semmilyen sérülést. Minden egyes alkalommal egyre több hím volt a fán. Érdekes módon, a tojók tojásokon ültek. Bonnie Zimmerman, aki aktívabban tanulmányozta az Indonéz kakadukat, mint bárki, akit ismerek, különösen a Molukkeneket, ugyanezt a viselkedést figyelte meg.

A vadonban történt társ-agresszióra szerintem az lehet a válasz, hogy először is olyan területeken történt, ahol nagyban zajlik az erdőirtás, és „csapdázás” szempontjából (vadbefogás) jelentős esemény történt. Ez a tevékenység, azt hiszem hatással lehetett az agresszióra. Nyilvánvalóan jóval több adatra van szükség , hogy tisztázzuk, ez a magyarázat.

Lehet, hogy közrejátszik, ha a párok úgy vannak elzárva egymástól, hogy nem látják egymást? Vajon kevesebb lenne az agresszió, ha a madarakat egy nagy röpdében tartanánk közösen, hozzá kapcsolódó tenyészketrecekkel?

Nem utolsó szóként mondom, de jelenleg úgy gondolom, hogy az általam említett tenyésztési módszer célravezető. Minden évben, költési szezonon kívül lehetőséget biztosítok arra, hogy a párok vagy szétváljanak, és keressenek más maguknak, vagy maradjanak együtt a következő évre is. Költési időszakban külön röpdébe teszem őket.

Az időközben szerezett tapasztalatok és megfigyelések függvényében ez valószínű változni fog majd. Szükség is van rá, mert Indonéziában és a Fülöp-szigeteken nagyon bizonytalan jövőjük van a kakaduknak. Fogságban önfenntartó populációkat kell megőriznünk, az utókor számára.

Köszi: Tony Silva
Képek: Rob Downunder, Ian Sanderson, Silvain de Munck, Amy Evenstad, Jeremy, Pierre Pouliquin,