A kakadu titok

2017-12-17T19:41:36+00:00

Néhány nappal ezelőtt kétségbeesetten kerestem a madárházat nyitó kulcsokat. Az alkalmazottam elfelejtette, hogy hol hagyta őket. Ahogy jöttem-mentem, egy csalogató hangra lettem figyelmes. Egy fehérbóbitás kakadu (Cacatua alba) ketrecéből jött, amit házi kedvencként tartok. A madár a csőrében tartotta a kulcsokat, és közben a rácson keresztül megpróbálta elérni a lakatot a lábával. Nem volt kérdés, hogy újra szökni próbál. Ez az esemény többször előfordul évente.

A kakadu probléma. A papagájok közül a kakadukat tartom a legintelligensebbeknek. Az évek során tudományos kutatások során is bebizonyosodott, hogy képesek komplex feladatokat is megoldani.

Ez az a szintű intelligencia, amely problémákat okoz azoknál a kézzel nevelt madaraknál, akik később kevés figyelmet kapnak vagy elhanyagolják őket. Azt a benyomást, hogy figyelmen kívül hagyták őket, olyankor érezhetik, amikor mi, mint gondozók nem vesszük észre, hogy napról napra kevesebb időt és figyelmet szentelünk nekik.

A madarak erre a felismerésre szüntelen rikácsolással, frusztráltságuk következtében tolltépkedéssel vagy akár önpusztító viselkedéssel válaszolnak, amely a mellkasukba vagy a szárnyaikba rágott sebek formájában jelenik meg. – M.Doolen több olyan esetről is tud, ahol a fehérbóbitás, és a molukken kakadu fél-fél szárnyát, és a lábujjaikat is lecsonkolták, egy kis figyelem miatt, míg végül elvéreztek. A kakadukat teljesen másképp kell gondozni, mint más papagájokat.

Ami a fiókákat illeti, a kakaduk egyszerűen ennivalóak, és éhezik a figyelmet. És itt a baj. Több figyelemben részesíteni őket, mint amennyit igényelnek, nagyon veszélyes, mert olyan függőséget hoz létre, amiből roppant nehéz kilábalni később, ahogy öregszenek.

Tapasztalatom szerint a kakadu fiókákat fajtársaikkal együtt kell nevelni, és engedni, hogy hassanak egymásra. Rá kell vezetni őket arra, hogy a hatalmas és pusztító csőr nem csak játék, hanem azért alakult ki, hogy szétzúzza a kemény maghéjakat és kérgeket a különböző olajos magvak elérése érdekében.  A fő cél az, hogy megtanítsuk a madárnak hogy ő egy kakadu, és úgy viselkedjen, mint egy kakadu. 

Mit tehetünk? A madarakkal foglalkozhatunk, de meg kell gátolnunk azt, hogy káros függőség alakuljon ki az ember és a madarak között.  Ha házi kedvencek közé kerül, a madarat hozzá kell szoktatni, hogy a közös foglalkozásnak, a simogatásnak és a játéknak is megvan a maga ideje, de ugyanígy vannak hosszabb időszakok, amit a jelenlétünk nélkül kell egymás társaságában eltölteniük.  Ha ez nem történik meg, a madár folyamatosan rikácsolni fog, hogy felhívja magára a figyelmet.

A tulajdonos általában ösztönösen közeledéssel reagál, és mindent megtesz a simogatástól, majd az otthagyáson át, egészen a legrosszabb forgatókönyvet jelentő esetig, amikor is kiabál vagy dörömböl, és már rázza a ketrecet, mert nem érti a madár jelzéseit. A kakadunak ez azonban csak felkelti az érdeklődését és ezért csak tovább hangoskodik szüntelenül.

A kakadukat kiskorukban rá kell vezetni, hogy bátran használják, fedezzék fel a környezetüket, és játsszanak a játékaikkal. Kezdetben arra kell összpontosítani, hogy a madár legyen elfoglalt, tehát a figyelme a fajtársaira és a játékra fókuszáljon, ne pedig a tulajdonostól való állandó függésre.

A tollasodástól a serdülő korig, különleges gondoskodás hiányában igen megnő a madár problémássá válásának valószínűsége. Ezért van, hogy számos kakadut kézről kézre, otthonról otthonra adogatnak. 

Számos felnőtt madár fél más madaraktól. Egy korábbi házi kedvencemnek 7 évnyi erőfeszítésre volt szüksége, hogy rájöjjön, ő egy madár és nem pedig egy emberi lény tollakkal.  Kezdetben különleges félelmet érzett más madarakkal kapcsolatosan, és állandó figyelmet igényelt, figyelmen kívül hagyva a játékait és a többi berendezési tárgyat. Órákon át tartó játék volt szükséges ahhoz, hogy megtanulja, a kókuszdió széttörése a húsáért, jó dolog.

A probléma ezekkel a rosszul szocializált kakadukkal, hogy nagyon nehezen tudnak szaporodni. Egyszerűen figyelmen kívül hagyják egymást, vagy később összetörik a tojásaikat, sorban termelhetik a több fészekaljnyi terméketlen tojásokat, mert egymást olyan gyanakodva szemlélik, hogy soha nem párosodnak, vagy még inkább szorongóvá és önpusztítóvá válnak.

Megoldottam néhány ilyen helyzetet azáltal, hogy nagy ketrecekbe helyeztem őket, óráról órára foglalkoztam velük, hogy foglalkozzanak egymással. Felbátorodtak ezáltal, és közeledtek egymáshoz. Játszottak egymással, és felismerték, végső soron ők madarak. Ez nem könnyű folyamat, és sok türelmet, állandó felügyeletet (mivel némelyikük, jellemzően a hímek rendkívül erőszakosak is lehetnek a tojókkal) és kitartást igényel. Minél fiatalabb korban kezdjük megfelelően kezelni ezeket a problémákat, annál könnyebben sikerülhet elkerülni őket.

A kakadukat már nem a vadonból hozzák Európába és az USA-ba, bár az kétségtelen, hogy néhány indonéz fajnak még sikerül eljutnia kínai és indiai piacokra. Egy indiai látogatás során láttam egy frissen befogott madárcsoportot, amelyekben az egyedek a klasszikus, vadon élő kakaduk által hordozott jegyeket mutatták – ijedtség, összekuporodás és állandó fújás/rikácsolás emberi közeledés hatására. 

Az indonéziai kakaduk tenyészpopulációja az Egyesült Államokban öregszik, és a megújulás elenyésző. Ez azt jelenti, hogy idővel el fogjuk veszíteni a legtöbb fajt az USA-beli madarász kultúrából. Európában az a tendencia, hogy nem minden egyedet nevelnek kézzel, és így azok a szülő által nevelt madarak, amelyek nem mutatják a rosszul szocializált egyedekre jellemző viselkedésproblémák jeleit, képesek igazi párokat kialakítani.

A jövő kakadui?! Az indonéziai fajok esete nagyon sajnálatos, mivel a masszív erdőirtás (értékes keményfák kivágása, vagy afrikai olajpálmák ültetése –  Elaeeis guinensis ), és a pusztítónak bizonyult foglyul ejtés fenntarthatatlan mértéke  együttesen fejtik ki hatásukat. Csak el kell látogatni Indonéziába, hogy rájöjjünk, mi is folyik ott.  Akkor senki nem fogja kétségbe vonni, hogy a kakaduk komoly bajban vannak Indonéziában.

Minden populáció zsugorodik; egyik sem stagnál vagy növekszik. Sok fogságban tenyésztett madár elérhető a világ számos részén, de ezek a kakaduk könnyen problémássá válnak, és nagyrészt alkalmatlanok a tenyésztésre.

Óriási erőfeszítéseket kellene tenni az Egyesült Államokban és Dél-Kelet –Ázsiában, hogy olyan madárállomány jöjjön létre, amelyet vagy szülők által nevelt, vagy nem bevésődött egyedek alkotnak, akik képesek jövőbeli tenyészpárokat alkotni.

Ha ezt a figyelemfelhívást nem vesszük komolyan, a tenyésztett populáció és az ebbe a populációba bekerülő/született újoncok folytatni fogják ezt a csökkenő tendenciát és végül ezek az egyedek eltűnnek majd a fogságból… és a vadonból is, ha csak nem állnak be jelentős politikai változások Indonéziában. Ez a változás nem valószínű, hiszen adott egy rohamosan fejlődő lakosság, amely ugyan olyan jó szinten szeretne élni, mint mi nyugaton, az összes kényelemmel és luxussal együtt.  Csak az utópista gondolkodók hiszik azt, hogy a kakaduk túlélhetnek nyílt területeken a fák ritkulása mellett, vagy apró nemzeti parkokban, amelyekben folyamatos az illegális fakitermelés.

Mi madártartók felelősek vagyunk abban, hogy a fajokat a madárházakban életben tartsuk,  és hogy alfajnak megfelelően pároztassuk őket. Ez nehéz lehet, mert minden sziget populációja, úgy tűnik, hogy sajátos jegyeket hordoz. De az erőfeszítések szükségesek és kötelezőek. Hogy a kakaduk mindig ott lehessenek a röpdéinkben, az intelligenciájukkal és a szépségükkel együtt.

Köszi: Tony Silva