Egyike azon dolgoknak, amelyeket a gyerek elsőként megtanul az állatokkal kapcsolatosan, hogy két csoportba sorolhatóak: Néhány a háziállatok, mások pedig a vadállatok közé tartoznak. A régmúltban egészen egyszerűen meg lehetett határozni, melyik állat melyik kategóriába tartozott. Azok, amelyeket a farmokon tartottak, háziállatok, míg a dzsungelben és az erdőben szabadon kóborlók vadállatok voltak.

Ez a besorolás évszázadokon keresztül nem változott. Végül olyan sok idő telt el, hogy az emberiség nagy része elhitte, hogy ezek a „listák” valamiféle isteni rendeletek. Az alkalmi énekesmadarakat kivéve, kizárólag azokat az állatokat tartották számon az ember társaiként, amelyek meg lehetett enni, vagy védelmezőként szolgáltak az ember számára.

Csak a modern időkben lett az embernek elegendő szabadideje és elkölthető pénze, aminek eredményeképpen elkezdett vágyat érezni aziránt, hogy olyan társas kapcsolatot alakítson ki nem emberi lényekkel, amely nem haszonelvűségi alapon működik.

Egy új korszakba léptünk, amelyben az emberek eltökéltek aziránt, hogy feltérképezzék az egyes élőlények humán kompatibilitási faktorát, beleértve azokét is, amelyek távolról sem tűnnek szociális lényeknek. Ez a törekvés elég széles körben kritikába ütközött. „Ezek vadállatok, és bármit is teszünk, mindig is vadak és bizalmatlanok maradnak.”

Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a földön élő valamennyi élőlény egyszer vad volt, és az ember volt az, aki háziasította őket. A háziasítás ott kezdődik, hogy a vadon élő lényeket bevezetjük az emberi társadalomba. Az, hogy mennyire jól illeszkednek be a társadalomba, meghatározó abból a szempontból, hogy eredményes lesz-e a próbálkozás, vagy sem. Itt még minden viszonylag egyértelmű. Ezen túl a modern embernek azonban szembesülnie kell néhány nagy problémával.

A probléma annak meghatározása, hogy mikortól tekinthető egy élőlény háziasítottnak. Mikor lehet egy élőlényt levenni a „vadállatok listájáról”? Mikor sorolhatjuk új barátainkat a hagyományosan a baromfiudvar birodalmába tartozó állatok közé? Ennek megválaszolását az is megnehezíti, hogy környezetünk megóvása iránti buzgóságunk közepette helytelenül minősítünk minden „természetest” jónak, és minden „nem természetest” rossznak. Mint egyéb dilemmák esetében is, hasznos lehet átgondolni a dolgok valódi definícióját.

Mit jelent az, hogy „háziasított”?
A háziasított definíciója jelen esetben a következő: „egy olyan élethez való alkalmazkodás, amelyet az emberrel való intim kapcsolat, és az ember javára irányuló haszonelvűség jellemez… mindez a faj jellemzőinek módosításával, amely a táplálék biztosítása, az ellenségtől való megóvás és szelektív tenyésztés által generációkon át tartó együttélés során megy végbe.” (Webster).

A vadló és a bankivatyúk remek példák azokra az élőlényekre, amelyek végigjárták ezt az utat. Az emberi beavatkozás következtében a fajnak rövid időn belül számtalan alakja, mérete és színváltozata alakult ki. Ezeket az élőlényeket úgy alakították ki, hogy ne csak a hagyományos haszonelvűségi célokat szolgálják, hanem kielégítsék az ember az iránti vágyát, hogy valami csodálatosat birtokoljon.

Fontos megjegyeznünk, hogy az eredeti lónak és a bankivatyúknak van egy nagyon fontos közös jellemzője: Mindketten az evolúciós kudarc megtestesítői. Több millió év során mindössze egyetlen alap vadló és egyetlen bakivatyúk alakult ki. A modern tudományos megközelítésben a speciáció és a kolonizáció evolúciós sikernek minősülnek. Azok a létformák tekinthetőek sikeresnek, amelyekből sok különböző méret, alak és színváltozat (különböző fajok és alfajok) alakult ki. Ezt a speciációt nagyrészt egy állandóan változó környezet idézi elő. A környezeti változások az éghajlatváltozásnak és az új terület kolonizációjának köszönhetőek.

Ha mindezt figyelembe vesszük, nyilvánvalóvá válik, hogy a háziasítás valójában egy mesterséges evolúció. Egy olyan tevékenység, ami akkor lesz a legsikeresebb, amikor az embernek evolúciós kudarccal van dolga.

Bármikor a történelem során, amikor egy rendkívül hangos kisebbség eltökélten arra törekszik, hogy a társadalom kollektív tudatát megingassa azáltal, hogy elhiteti velük, hogy ami vadnak született, az vad is marad, jó ötlet lenne, ha néhány kedvenc háziállatunkat a háziasított állatok listájára helyeznénk. Én a magam részéről azonnal jelölném a papagájokat.

Ha engedélyeznék a papagájoknak, hogy belépjenek ebbe az elit klubba, akkor megvédenénk magunkat azoktól a szabályoktól és előírásoktól, amelyeket a „vadállatokat” tartókra és tenyésztőkre erőltetnek. Ennek érdekében lehetővé kell tennünk a papagájok számára, hogy megfeleljenek a háziasított fogalmának.

Hogyan illeszkednek a madarak a társadalmunkba?
Először is, azt kell eldöntenünk, hogy az adott madár az ember társaként illik-e a társadalmunk szerkezetébe. Ezt követően azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen forradalmi változásokat kell előidézni ahhoz, hogy a madár tökéletes legyen erre a pozícióra. A legvalószínűbb, hogy ezeknek a változásoknak a mérethez, a színhez, az intelligenciához, a személyiséghez és a hosszú élettartamhoz van köze. A méretnek változatosnak kell lennie. Nem szabad túl kicsinek, sem túl nagynak lennie. Egy uncia (28 g) és 4 font (1814 g) közötti méret a legtöbb ember számára megfelelő lenne. Ezen kívül gyönyörű színek és minták széles skáláját kellene felvonultatniuk, hogy gyönyörködtessék a szemet.

Magas szintű intelligenciával kellene rendelkezniük, hogy értelmesen kommunikáljanak velünk, és a mi nyelvünkön beszéljenek hozzánk. Tanúbizonyságot kellene tenniük a szeretet és a hűség jellemvonásairól. Továbbá, ha nem nagy kérés, jó lenne, ha annyi ideig tudnának élni, mint mi. (Jó lenne, ha nem kellene végignéznünk, hogy szeretett „Lassie-nk” háromszor, négyszer is meghal életünk során.)

Ha tudnánk úgy fejleszteni a papagájokat, hogy megfeleljenek valamennyi kritériumnak, akkor bizonyára messze a legsikeresebb háziasítás lenne a világtörténelemben. Tulajdonképpen, mivel az otthonunkban fognak élni, jó lenne, ha az ürüléküknek nem lenne rossz szaga. Ezekkel a tulajdonságokkal a papagáj ideális háziasított társsá válhatna.

Csakhogy van egy nagy gond. Mindez már megtörtént! A probléma pedig, hogy természetes módon ment végbe. A papagáj az egyik legsikeresebb élőlény, ami a bolygón kifejlődött. Vajon azért fejlődött-e ki papagáj, hogy a mi közbeavatkozásunk nélkül egy isteni terv részeként megfeleljen az ember „ideális társát” jellemző összes kritériumnak? Vajon a papagájok Isten kiválasztott élőlényei? Vajon ez a szituáció azért alakult ki, hogy bebiztosítsák azt, hogy mindannyiukat magunkkal visszük a „bárkára”, mielőtt a „civilizáció vízözöne” lerombolja az élőhelyüket? Most, vagy a jövőben valamikor háziasítottnak kellene majd tekintenünk a papagájt? Ez attól függ, hogy „a természet általi háziasítást” elfogadható alternatívának tekintjük-e.

Köszi: Howard Voren
Képek: Robert McGoldrick, Donna Sullivan Thompson