Több mint 40 éve madarászok, és mindig szorgos jegyzetelő voltam. Minden érdekeset leírok, és vannak állandó könyveim, amelyekbe jegyzeteket, gyűjtök. Joseph Forshaw „A világ papagájai” c. régi kiadású könyvének a gerince törött; ebbe a könyvbe gyűjtögetem a jegyzeteimet tartalmazó papírdarabokat, illetve a könyv szövegeinek és illusztrációinak margóin is a jegyzeteim sorakoznak. Vannak tojásméreteket és a súlyaikat tartalmazó jegyzetfüzeteim és jegyzetkártyáim, valamint megfigyelésekkel és megjegyzésekkel teli memóriakártyáim is. Ez így teljesen kaotikusnak tűnhet, de számomra nagyon is rendezett. Mindenről tudom, hogy hová kerül, vagy hol van. 

Gyakran elkezdek jegyzetelni, majd időszakosan iratgyűjtőkbe rendezem a jegyzeteket, és 10 év vagy hosszabb idő múlva újra átdolgozom őket annak érdekében, hogy dekódolt megfigyeléseket tudjak végrehajtani. Időnként törlök, vagy kijavítok egy-két dolgot a korábbi jegyzetekből, ugyanis az adatok felhalmozódása elősegíti az elméletek kifejlődését.

Az egyik terület, ami mindig is érdekelt, a tolltépés problémája. Olyan jegyzetekből indult az egész, amelyek szerint egy bizonyos madárnál szexuális frusztráltság lépett fel, mert nem volt fészke, vagy társa, illetve a betegség gyanúja is felmerült. Az eset a következőképpen hangzik:

„1977. február 13.: Eladó: Jandaya papagáj, Erling Kjelland, Sedgewick Studio, importőr: George Kroesen. A tojó tolltépős, mert nincs fészke.”

Négy évvel később ugyanezzel a madárral kapcsolatban a következőt jegyeztem fel: „Továbbra is tépi a tollát. A tenyésztés sikeres, de a fészkelés után kopasztja magát. Esetleg hormonzavar?”

1988-ban egy újabb bejegyzés a következőképp hangzik: „Rich Nye állatorvos, aki a madarak pároztatása céljából érkezett, megvizsgálta az idényszerűen kopaszodó Jandaya papagájt, és azt javasolta, hogy kezeljük tetraciklinnel, mert lehetséges, – hogy egy alacsony fokú bakteriális fertőzése van?!”

A jandaya papagáj továbbra is tépte a tollait az antibiotikumos és a gombaölő kezelés után is. Sőt, egy idő után a mellkasa teljesen kopasz lett. A fiókáit többnyire eladtuk, de amelyek nálunk maradtak, azok sohasem mutatták a tolltépés tüneteit.  Minden általam tenyésztett vagy tartott fajról vannak jegyzeteim. Több iratszekrényt megtöltő jegyzetem van. Mintegy 20 évvel a Psittaculture megjelenését követően elővettem az eredeti kiadását; ezt még azelőtt kezdtem írni, hogy a Loro Parque-be mentem kurátorként dolgozni, és végül 1991-ben fejeztem be. Már rég megérett egy átdolgozásra. Az átdolgozás pedig történetesen egy teljesen új formátumú könyv megírását eredményezte.

Az írás folyamata megkövetelte, hogy átnézzek és átdolgozzak sok-sok jegyzetet, és feltegyek jó néhány kérdést tapasztalt madártenyésztőknek, (Don Wells, Gordon Dosser, Rafael Zamora Padrón, Dr Stacy Gellis, stb. bizonyára elmosolyodnak majd, ha esetleg olvassák ezeket a sorokat). A célom az volt, hogy kikérjem véleményüket, és összehasonlítsam azokat az enyémmel (ugyanis, ahogyan a mondás tartja, egy macskát többféleképpen is meg lehet nyúzni), aztán felülvizsgáljam a kivonatot, hogy biztosan elfogulatlan, pontos és hasznos anyagot állítsak össze.

A folyamat során sok, hosszú idő alatt általam tenyésztett és tartott fajjal kapcsolatos jegyzetet dolgoztam át. Különösen három főszereplő faja van ennek a tanulmánynak. A Salamon-szigeteki nemespapagáj a Vörösszárnyélű ara és a kubai amazon. 

Ezt a három fajt három különböző tenyésztési módszernek vetettem alá:

#1 A papagájszülők álatali nevelés,
#3 a kézzel nevelés, és a
#2 röpdében csapatban való nevelés, majd eladás az önállóvá válást követően azonnal olyan vásárlók részére, akikkel tartottam a kapcsolatot.

Az átdolgozott adatok néhány nagyon érdekes információt tartalmaztak, különösen, ami a tolltépés jelenségét illeti.

A tolltépésnek, vagy ahogyan ma nevezik, az öncsonkításnak, sokféle oka lehet. A bőrgombától kezdve a betegségeken át az unalomig, sőt, egy csomó más ok is felmerülhet. Egyes fajok hajlamosabbak a tolltépésre, mint mások.

 A nemespapagáj, a jákópapagáj, az arapapagájok, a kakaduk és az aratingák tartoznak a „hajlamosabb” csoportba. Folyamatosan látok bizonyos mértékig tolltépett egyedeket. A csoporton belül néhányan hajlamosabbak a tépésre, mint a többiek.

A kék sárga arapapagájok gyakran tépk a tollukat, míg abból a több ezer kéktorkú arapapagájból, amit Dél-Amerikában, Mexikóban, Európában és az Egyesült Államokban láttam, egyetlen egy sem mutatta ezeket a tüneteket. Vajon ez azt jelenti, hogy a kék sárga ara érzékenyebb bizonyos körülményekre?  Talán. Ez a legelterjedtebb nagytestű arapapagáj, ezért a nagy számok nem feltétlenül jelentik azt, hogy nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy tépje magát. Ugyanez lehetséges a jákópapagáj esetében, ami gyakran tépi a tollait, míg a Timneh jákó esetében ez szinte sohasem fordul elő. Vajon lehet ebben szerepe bizonyos tényezőknek? 

Gyakran az étrendre vezetik vissza a kopaszodást. Majd négy évtizednyi távoli papagáj-élőhelyekre történő utazással a hátam mögött számtalan háziállatként tartott papagájjal találkoztam. Szárnyaikon a tollakat gyakran rosszul vágják vissza, és sok madárnak kell falusi kutyákkal megküzdenie ételmaradékokért; étrendjük meglehetősen szegényes, gyakran tartalmaz keményítőtartalmú zöldségeket, gyümölcsöket, és kis mértékben olyan táplálékot is, amelyet a vadonban is esznek.

Sok kedvencként tartott kék-sárga arapapagájt láttam, de egyikük sem kopasztotta magát. A falvakban a papagájokat kimondottan házi kedvencként tartják, vagy „játékszerként” szolgálnak a gyerekek számára. Például, az Amazonas mentén számtalan olyan papagájjal találkoztam, amelyek nappal szabadon kószáltak, éjjel viszont kunyhókban aludtak. A madarak gyakran kint gubbasztottak az esőben, és vödrökben, tökhéjban összegyűjtött vizet ittak. Táplálék nem minden esetben állt rendelkezésükre, hanem ételmaradékokat ettek, vagy azt, amit a család főzött magának. Több helyen is láttam, hogy a caldereta elnevezésű halpörköltből megmaradt főtt halmaradékot ettek falusi kutyák társaságában. Egyetlen, általam forszírozott szabály sem érvényesült: nem volt tökéletesen tiszta a víz, kifogástalan táplálék, szigorú higiénia és a gyengéd törődés sem.  A madarak ugyanakkor mégis minden esetben egészségesnek és elégedettnek tűntek. És nem tépték a tollaikat.

A pusztulásukat soha nem az öncsonkításra vagy a tolltépésre vezették vissza, holott az előbbi bakteriális fertőzéshez (meleg és nedves éghajlaton ez problémát okoz) vezethet, míg az utóbbi kiszolgáltatottá tesz az elemi erőknek.

Három látogatásom alkalmával a Manaustól északra található vidéken fekvő 13 faluban csináltam meg egy általam kidolgozott kérdőívet, amelyekre az alábbi válaszokat kaptam:

• Eltűnt madarak (ragadozók megették, ellopták vagy elrepültek): 41%
  • Megfulladt madarak (minden esetben folyóba fulladtak, a holttestüket megtalálták): 7%
  • Állat általi támadás áldozatai lettek: 32%
  • Betegségben elpusztult állatok (betegnek tűnt, hányt, nem evett): 9%
  • Egyéb (ismeretlen ok): 11% A tolltépéssel kapcsolatos kérdésekre adott válaszok a következőek:
  • Soha nem kopaszodott: 89%
  • Rossz állapotú tollazattal rendelkezett: 3%
  • Nem tudta, miről beszélek: 8%

Megmutattam egy tolltépett kékhomlokú amazon és egy vörös arapapagáj (Ara macao) fényképet azoknak, akik a tolltépéssel kapcsolatos kérdésre igennel válaszoltak. Négyen azt válaszolták, hogy a madár nem így nézett ki, egy személy pedig bizonytalan volt. További kérdezősködésekből kiderült, hogy a madár farktollai azért voltak hiányosak, mert testdíszítés céljából kihúzták, más esetben egy kutya vagy egy gyerek tépte ki azokat, esetleg egy kutya elkapta a madarat, és az a támadás következtében vesztette el néhány tollát. A megkérdezettek közül soha senki nem látott tolltépett testű papagájt, és egyikük tréfálkozva megjegyezte, hogy azok az arapapagájok néztek ki így főzést követően, amelyeket étkezési célból lőttek le.

Ha kizárólag falvakban élő papagájokat figyeltem volna meg, akkor azt hihettem volna, hogy a tolltépés hiánya egy izolált jelenség. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy azok a madarak számítanak normálisnak, amelyek nem tépik saját tollaikat. 

Ugyanezeket a megfigyeléseket hajtottam végre máshol is. Indonéziában sok háziállatként tartott nemespapagájjal találkoztam, amelyek szinte mindig – lábuknál fogva – ki voltak kötve egy ülőrúdhoz. A lábukon fémkarika vagy kókuszhéj-darabka volt, aminek a segítségével kikötötték őket a rudakhoz. Néhol egy apró rozsdás bádogdoboz szolgált etetőül vagy itatóul számukra. Viszont egyik papagáj sem tépte a tollait. 

Sajnos nincs rá mód, hogy megismerjem ezeknek a papagájoknak az élettartamát, de több mint 20 éven át figyeltem egy olyan kékszakállú amazont (Amazona festiva), amely egy ragadozó támadásának következtében fél szemét elvesztette, és egy kék és sárga arát, amelyiknek három darab sárga szárnytolla (fő tollak 3-5) volt a jobb szárnyán, ezek alapján jól megismerhetőek voltak. A gyerekek már felnőttek, meg is házasodtak, de a papagájok még mindig a caboclo családdal éltek. (A caboclo olyan folyó menti nép, aminek európai és indián ősei vannak.) A madarak magasabb vidékekre költöztek, amikor a folyók kiáradtak, a száraz évszak alatt pedig visszatértek a kunyhóhoz. Családtagok voltak. 

Ez alapján azt feltételezhetjük, hogy amennyiben nem történik valami baleset velük, a falvakban élő papagájok ugyanolyan hosszú életet is élhetnek, mint a fogságban lévő társaik.

Az egyetlen közös nevező a legtöbb esetben a környezetgazdagítás. A madarak meg tudják rágni az ágakat és a gubókat. Gyakran mindent sikerül megrágniuk maguk körül. Ami a körülöttük lévő dolgok elpusztítását illeti, a párás környezet természeti erőivel vetekednek. 

A kékszakállú amazon lyukakat rág a kunyhók nádtetejébe. A páratartalom és a bomlás egyaránt hozzájárul a zsúptetők elpusztításához, ezért azokat rendszeresen újraépítik. Ezek a helyi megfigyelések hozták létre a fent említett tanulmányt. A három papagájfaj sok fiatal egyedét figyeltem meg három generáción keresztül. Ha nem tudtam megfigyelni a madarakat, annak az volt az oka, hogy eladták őket, vagy a tulajdonosok elköltöztek, telefonszámot változtattak, és nem tudtam őket felkeresni. Azok a példányok, amelyeket figyelemmel kísértem, vagy megjelöltem, a következő arányban mutatták a tolltépés tünetét (részleges, lokális vagy általános tolltépés, vagy tollrágás): 

A tanulmányban résztvevő madarak száma évről-évre változott. A legkevesebb egy-egy példány volt mindegyik fajból, a legtöbb pedig 15 volt, ami egyenlően megoszlott a három faj között.

A tanulmányt jóval azelőtt kezdtem el, hogy felismertem a környezetgazdagítás jelentőségét. A házi kedvenceknek voltak gyári játékaik, üres papírgurigáik, ruhacsipeszeik, és sok más játékuk. Ugyanakkor egyiküknek sem volt része valódi környezetgazdagításban.

A fenti tanulmány arra enged következtetni, hogy a nevelés módja rendkívül fontos; az első néhány hónap egyértelmű fontossággal bír, ami során a madár sok dolgot megtanul önmagáról. Mostanában látogattam el Xavier Viaderhez és feleségéhez Teresa Masuethez a Psittacus Cataloniába, akik évente több száz jákópapagájt tenyésztenek Spanyolországban. 

A fiatal madarakat elsősorban önállósodást és a csapatba verődést követően, majd bizonyos szintű betanítás után (többnyire lépések, parancsra kézre repülés) adják el. A madarak önállósodás előtt sokféle játékszerrel is megismerkednek. Ezek eredményeképpen érzelmileg nagyon kiegyensúlyozott madarak kerülnek ki tőlük, amelyek könnyen alkalmazkodnak a változásokhoz. Mindez hatalmas előnynek számít egy olyan faj tekintetében, amely hírhedt gyanakvásáról és a változások hatására izgatottá válik. 

Saját tapasztalataim, valamint Teresa Masuettel és a Loro parque-i Rafael Zamora Padrónnal és sok más, fiatal madarakat kézzel nevelő madártenyésztővel történt hosszas beszélgetéseim arra engednek következtetni, hogy amennyiben már fiatal kortól kezdve az önállósodás során és azt követően is szocializálódik a madár (nem csak emberrel, hanem fél évig fajtársaival is), úgy a kézzel nevelés nem eredményez olyan negatív hatásokat, mint ahogyan azt Európában széles körben hiszik. 

Ez magyarázat lehet arra, hogy miért a kézzel nevelt madaraknál fordul elő legtöbb esetben a tolltépés. (Igen, sok vadon élő madár is kopaszodik, de ennek az oka sokkal inkább a környezetgazdagság hiánya, vagy a csapatba verődési szokások, esetleg valamilyen betegség, beleértve a bőrgombát is). A csapatban vagy szülő által nevelt fiatal madarak megtanulnak egymással kommunikálni, van játékidejük, ami során felfedezik a röpdéjüket, játékaikat és a környezetüket. Megtanulják, hogy meg kell határozni a paramétereket, és hogy a hierarchia kiemelkedő fontosságú a túlélés szempontjából.

Ezt a nézetet alá tudom támasztani azokkal a megfigyelésekkel, amelyeket a floridai Miami Beach központi részén vadon élő, vörösszárnyélű arákból álló madárcsapattal kapcsolatban tettem. Az általam megfigyelt madárseregben egy példány gyorsan domináns madár lett. Mindig elsőként fedezett fel új dolgokat, a táplálékkal vagy a pihenéssel kapcsolatban, úgy, hogy mindig kiválasztott egy bizonyos helyszínt. A többi madár követte őt, de soha egyik sem merészelt szembeszállni vele, mert amit kinézett, az valóban elsőszámú helyszín volt. Ez a madár gyakran pihent a pálmafák középső levelén, amíg a csapat többi tagja táplálkozott. Valós vagy vélt fenyegetés esetén mindig jelzett a csapatnak, akik a veszély elöl gyorsan elillantak.

Ezek a megfigyelések újra megerősítik, amit időről időre megállapítok. Igen kevés kivételtől eltekintve a papagájok a vadonban csapatokba verődve élnek. Sokkal toleránsabbak egymással szemben, mint azt korábban hittük róluk. Ez magyarázatot adhat arra, hogy azok a párok, amelyek egyedül nem akarnak szaporodni, készségessé válnak, amikor egy nagy röpdébe helyezik őket fajtatársaikkal együtt. Még az amazon papagáj is, aki szaporodási időben kiállhatatlan, tolerálni kezdi fajtatársait, ha fizikai elválasztókat helyeznek (olyasmi, mint a paraván, hogy ne lássák egymást, és legyen egy kis privát helyük, ahova „visszavonulhatnak”) el, és elég magas a röpde. 

A segédek szerepe, vagyis az a jelenség, hogy a korábbi fészekaljból származó fiatal madarak segítenek testvéreik nevelésében, is azt bizonyítja, hogy a madarak mennyire toleránsak, ha sikerült elsajátítaniuk a fajtatársaikkal való együttélést. 

E megfigyelések kézzel nevelésre való átültetésének fontos összefüggései lehetnek. A tanulmányomban szereplő, csapatba verődött, vagy szülő által nevelt fiatal madarak sokkal többet játszottak a játékaikkal, és többet foglalkoztak a gazdagított környezetükkel, mint azok, amelyeket kézzel neveltek, vagy az önállósodás kezdetén házi kedvenccé lettek. A megjelölt példányokkal ellentétben az előbbiek nem gondoltak úgy a gazdájukra, mint életük központi tényezőjére. Az utóbbiak sokkal rosszabbul reagáltak arra, amikor új madár került az otthonukba, mint az első két csoport egyedei. Sőt mi több, a csapatba verődött, vagy szülő által nevelt fiatal madarak kevésbé voltak hajlamosak agresszióra, és toleránsabbak voltak az otthonukban élő többi madárral szemben, és sok esetben meg is tanultak egymással játszani.

Habár további kutatások szükségesek, egy kevesebb szocializációs problémákkal küszködő, boldogabb madár nevelése egyrészt a fiatal madár kézzel nevelése, és az önállósodást követően a faj-azonos csapatban történő szoktatása által lehetséges. A leendő gazdik játszhatnak madarukkal, de szem előtt kell tartani, hogy a madarat egy madárcsapat tagjaként neveljük az önállósodást követő legalább egy hónapon keresztül, vagy ideális esetben, amíg meg nem történik az első vedlése, azaz körülbelül 6 hónapos korig. A csapatba verődés az érzelmileg labilis madarakra is óriási hatással lehet. Például, az elmúlt néhány év során érdeklődtem a sanyarú sorsú indonéz kakaduk iránt. Nem kívánatos házi kedvenceket próbáltam megszerezni, és megvásárolni. Néhányan komoly tünetekkel érkeztek hozzám: tolltépés, öncsonkítás, a gazdájukkal szemben tanúsított extrém agresszió, neurózis, stb. A csapatba helyezésnek gyakorlatilag minden esetben hihetetlenül jó hatása volt a madárra. Az öncsonkítók meggyógyultak. Azok a madarak, amelyeket el akartak altatni a gazdájuk elleni támadásaik miatt, megtanulták, hogy kell csapatban élni, és tiszteletben tartani csapattársaikat. Ez persze nem jelenti azt, hogy teljesen megbízhatóak lennének a fészkelési időszak idején, mert nem azok. De ugyanez elmondható a szülő által nevelt, és még vadonból fogott kakadukról is; mindenesetre a „beteg” madarak drámai változáson mentek keresztül.

Azt is tapasztaltam, hogy a környezetgazdagítás elengedhetetlen az önpusztító magatartás kiküszöbölésére. Sok esetben a madaraim annyira várják, és élvezik a környezetgazdagítást, tartalmazzon az bármit az egész zöld kókusztól pálmaágakig és gubókig, játékokig, hogy őrülten rikácsolnak, amikor meglátnak egy talicskányi környezetgazdagító eszközt. Rögtön elkezdenek szórakozni azzal, amit kapnak.

A környezetgazdagítás véleményem szerint azért fontos, mert szellemileg stimulál, elősegíti a madárcsapat tagjai közötti interakciót, táplálékforrást jelent a madarak számára (az ágak kérgét, a gubókban lévő magokat, vagy a pálmamagokat megeszik, stb.), valamint hosszú időre leköti őket. A játékok is fontosak, de a környezetgazdagítás a világon mindenhol rendelkezésre áll, ezért alkalmazni is kellene.

A környezetgazdagítás során mindig megpróbáljuk a vadon összetevőit elegyíteni. A jákópapagáj számára az olajpálma magjának rostos héja fontos táplálék; a csőre viszont nem elég erős ahhoz, hogy feltörje vele a csonthéjat, és hozzájusson az olajos terméshez. Jákópapagájainknak egész zöld kókuszdiót adunk, ami egyaránt rostos, és lehetővé teszi a madár számára, hogy ugyanilyen módon fogyassza azt.

Az aranyaratingák ketrecébe kusza ágakat akasztunk fel láncok segítségével a hálóra, hogy bele tudjanak kapaszkodni, és forogjanak vele. Azt követően támadt ez az ötletem, hogy megfigyeltem a vadon élő madarakat, amint vékony ágakba kapaszkodnak és forognak, miközben csapdosnak a szárnyaikkal. Ez minden esetben azt jelzi, hogy jókedvűek. Néhány madárnak cukornádat is adunk, amit felfüggesztünk a ketrec tetejére. Nem szívesen adok a madaraknak cukor tartalmú táplálékot, de azt tapasztaltam, hogy szeretik a rostszálakat rágcsálni, ezért olyan fajoknak adom ezt, amelyek a vadonban is fogyasztanak nektárt. A Loro Parque-ban tett megfigyeléseimet követően kezdtem el ezt az elméletet kidolgozni.

A papagájtartás elképesztően sokat fejlődött az elmúlt néhány évtizedben. A korábban steril ketrecek most tele vannak játékokkal. Az eredeti játékokat megsemmisítették. Manapság sok játék tartalmaz összetett rendszereket, amik arra kényszerítik a madarat, hogy elrejtett falatokat szerezzenek meg. A környezetgazdagítás és a madár csapatban szerzett élményei segíthetik a fogságban tartott állat életszínvonalának növelését. Mindkettő természetes viselkedést vált ki, és hatására érzelmileg stabilabbak és egészségesebbek lesznek madaraink.

Összefoglalva, a papagájtartóknak, (legyenek tenyésztők, házi kedvencek gazdái, állatmentők vagy kereskedők) meg kellene figyelniük a madarak természetes viselkedését, és az ésszerűség határain belül a vadonban is fellelhető dolgokkal kellene feldobniuk az élőhelyüket, hogy boldogabbá, kiegyensúlyozottabbá, mind szellemileg és testileg elfoglalttá tegyék madaraikat.

Köszi: Tony Silva
Képek: Ann, Oscar Gutierrez, Heather Paul, Tony Silva, Gregory Smith, Julio Moralesm, Wiki